Nem így lettem nevelve, nem ezt láttam a szüleimtől és nem is így terveztem, de az élet aztán ezt adta, én pedig büszke vagyok rá, hogy beleálltam és megcsináltam.
A job hopper kifejezés HR-es körökben nem ismeretlen fogalom. Általában azokra használják ezt a kifejezést, akik mondhatni rendszeresen maximum 1-1,5 év után munkahelyet váltanak. Kis túlzással a job hopperek szinte úgy váltogatják a munkahelyeiket, mint mások a fehérneműiket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a HR-eseket és cégvezetőket a mai világban teljesen hidegen hagyja a kiválasztásnál, hogy kinek hány munkahelye volt és mennyi időt töltött el az egyes helyeken, de a saját példám is azt bizonyítja, hogy az idők szerencsére változnak, mert mint mindennek, ennek is lehet előnye.
Tény, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb job hoppere, de azért azt gondolom, a testvérem méltán aggatta rám ezt a jelzőt pár éve. Három év alatt 6-7 munkahely, akárhogy is nézzük, nem kevés. Nekem mégis sikerült, és elmondhatom, hogy soha, sehol, egy interjún nem volt az probléma, hogy miért váltottam az utóbbi időben ennyiszer állást. Mai eszemmel örülök, hogy nem hallgattam senkire, mentem a saját fejem és érzéseim után. Mindig, mikor úgy éreztem lépnem kell, akkor otthagytam az adott munkahelyet, nem törődve azzal, ki mit szól majd és mindezt, hogyan fogom „eladni” majd a következő interjúkon. Egyébként a válasz meglepő lesz, de roppant egyszerű: Őszintén!
Viszonylag hosszú időt, közel 10 évet töltöttem egy olyan munkahelyen, ahonnan gyakorlatilag kb. az ötödik évben már el kellett volna jönnöm. Minél inkább teltek a hónapok és évek, annál inkább meggyőztem magam, hogy nem is olyan rossz, ahol épp vagyok és próbáltam a legapróbb pozitívumait is összeszedni az akkori helyzetemnek, az ordító negatívokkal mit sem törődve. Pedagógus szülők gyerekeként egész életemben a kiszámíthatóságot, a stabilitást éltem meg, azt, hogy fejest nem érdemes semmibe ugrani, mindent végig kell gondolni, minimális kockázatot vállalni és gyakorlatilag minden eshetőségre felkészülni a nagy döntések előtt. Igen, ezt a gondolkodásmódot követtem 3-4 évig, amíg gyakorlatilag egy helyben toporzékoltam, de rá kellett jönnöm, hogy mindez nagyon szép és jó, csak időközben a világ óriási mértékben megváltozott. Míg a szüleim korosztályának a szemében egy jól fizető, stabil állásból felállni csak azért, mert már utálom az egészet, puszta kényeskedésnek tűnik, na meg persze Y generációs „betegségnek”, akik képtelenek alkalmazkodni, addig a mai való világban ez nem más, mint kezedbe venni a sorsodat és tenni azért, hogy egy jobb, minőségibb életet élj, hogy tanulj, tapasztalj és fejlődj.
Az első lépés talán mindig mindenkinek a legnehezebb. Ezzel tehát én sem voltam másként. De aztán a munkahelyek csak jöttek és mentek. Volt olyan ismerősöm, akivel mikor pár havonta találkoztam, már nevetve kérdezte meg, hogy akkor most éppen hol is dolgozom. Az interjúk a mindennapjaim részei lettek, gyakorlatilag folyton a jobbat és jobbat kerestem. Míg más filmeket nézett esténként, én folyton álláshirdetéseket olvasgattam, úton-útfélen újságoltam, hogy állást keresek, bízva benne, hogy az igazi is betoppan egyszer. Hamar rájöttem, hogy bár nagyon jó állásokat nyertem el, de mindig lehet még jobb, ezért váltam igazából job hopperré.
Volt munkahely, ahol csak pár hónapot töltöttem el és még próbaidő alatt felmondtam, de olyan is volt, ahol hosszabb ideig maradtam, mert úgy tűnt először minden szuper. Azonban mindenhol volt valami, ami nem stimmelt és egyszerűen nem akartam megalkudni. Nem érdekelt, hogy hány munkahely szerepel majd az önéletrajzomban, ahogyan azt sem, hogy fog kinézni, ha egy éven belül több munkahelyem is volt vagy az sem, hogy mi lesz, ha megkérdezik interjún, mi ennek a sok váltásnak az oka.
Bíztam magamban, hogy tudok olyan önéletrajzot írni hazugság nélkül, amit nem dobnak félre a jövőbeli munkáltatók, mert a képességeim, a tudásom lesz belőle szembetűnő, nem az, hogy cca. fél évnél tovább sehol nem maradtam. Bíztam magamban, hogy interjún el tudom úgy mondani a váltásaim okait őszintén, hogy nem az fogja őket érdekelni már, milyen sok munkahelyem volt, hanem, hogy mennyivel másabb, sokrétűbb tapasztalatot, tudást, szemléletmódot szereztem így, mintsem 3 évig egy munkahelyen ülve tettem volna. Bíztam abban is, hogy megtalálom azt a munkáltatót, ahol minden szempontból ugyanazok az értékrendek és egyéb tényezők lesznek a fontosak, mint nekem, és nemcsak a szakmaiságot keresik interjún, hanem az egyént, a személyiséget, ami tökéletesen illeszkedik a cégkultúrába.
Az egyes helyeken töltött rövidebb időket is maximálisan kihasználtam, hogy a lehető legtöbb tudást és új ismeretet magamba szívjam. Megtanultam, nagyon könnyen és nagyon gyorsan beilleszkedni és egy új közösség része lenni, bár ezzel korábban sem volt nagy gondom, de idővel a félelem is elszállt már belőlem, hogy menni fog-e. Számos szemléletmóddal találkoztam, számos vezetői stílussal. Pontosan láttam egy idő után, hogy a HR-en belül bizonyos megoldások miért működnek jól az egyik cégben, és esetleg miért nem egy másikban. Ugyanazokat a folyamatokat több szemszögből is megismerhettem. Összességében azt gondolom rengeteg olyan szakmai és egyéni tapasztalatra tettem szert, ami soha nem lehetett volna az enyém, ha az első vagy második munkahelyem után az alkalmazkodást, a teljes elfogadást, ezáltal a beletörődést választom.
Ma már nem divat és elvárás, hogy az egész életünket egy munkahelyen töltsük el. A lehetőségek már nem ugyanazok, mint amik a szüleiknek voltak. Egyre inkább előtérbe kerül az egyén, a folyamatos fejlődés. A mai Y és Z generációk sokkal tudatosabban próbálják élni az életüket, és ha bármi nem tetszik, akkor kiállnak önmagukért, nem beletörődnek a sorsukba. Kihasználják a mai világ adta lehetőségek végtelen tárházát, a kapcsolati rendszereket és azt, hogy ma már bármit elérhetsz, amit csak akarsz, és amiért hajlandó vagy tenni.
Mindezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy az a jó, ha minél gyakrabban vált valaki állást, csupán azt, hogy ha az életünknek lesz ilyen szakasza, sem kell megijedni tőle. Amíg 10 évvel ezelőtt elterjedt volt, hogy ha valakinek 3-4 munkahelynél több szerepel az önéletrajzában, azt félredobják, addig ma már szerencsére nem ennyire egysíkú a történet, sőt megkockáztatom, hogy sok esetben előnyben lesz azzal szemben, aki 10-15 évig egyetlen helyen dolgozott csak. Ahogy maga a HR szakma, úgy a toborzási és kiválasztási szemléletmódok, nézetek is folyamatosan alakulnak, fejlődnek. Ezekkel legalább alapszinten érdemes azért tisztában lenni, ha valaki álláskeresővé válik.
Sose félj a váltástól! Még akkor se, ha már jó pár munkahelyen túl vagy! Mindig mindenre van megoldás.