Pontosan egy évvel ezelőtt szeptember 13-án, a születésnapomon indítottam el a tanácsadói oldalamat. Mai napig nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült egy olyan oldalt megalkotnom, amelynek tartalma segítség lehet az emberek számára. Egy évvel ezelőtt azt mondtam, hogy ha csak egy embernek is tudok segíteni, már megérte időt és energiát beletenni. Szerencsére úgy hozta az élet, hogy nem egy, nem két ember volt, akinek pozitív változás állt be a karrierjében a segítségemmel. Kinek nagyobb, kinek kisebb volt ez, de azt gondolom minden változás egy siker, legyen az bármilyen apró is, hiszen az első lépés sokszor a legfontosabb.
Ahogy minden ember különböző, úgy minden segítség kérés, minden álláskeresési folyamat is más. És ez így van rendjén, ezért is szeretem ezt a szakmát, mert nincsenek benne sablonok. Azt gondolom, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egy álláskeresési folyamatban minden mindennel összefügg, bármennyire is hihetetlen. Konkrét cél, jól felépített stratégia és némi önismeret, önreflexió nélkül nem lehet igazán jó eredményt elérni. Lehet kiragadottan kezelni részeket, de az eredmény nem lesz ugyanaz, mintha komplexen tekintünk a folyamatra. Lehet keresni a gyors, instant megoldásokat, ami pillanatnyilag boldogságot okoz, de én álláskeresési- és karrier tanácsadóként elsősorban nem ezt az oldalt képviselem, hanem pont ennek az ellenkezőjét. A tartós változás híve vagyok, amikor nemcsak pillanatnyi örömet tudunk elérni a karrierben, hanem hosszú távon is elégedettség és öröm kerül az életünkbe.
Rá kellett jönnöm azonban, hogy az emberek többsége még mindig úgy szeretne sikereket, pénzt, boldogságot elérni, hogy ő maga a lehető legkevesebb erőfeszítést és időt teszi bele a folyamatba. Természetesen semmi gond nincs azzal, ha valaki a gyors megoldásokat, kiskapukat, egyszerű és könnyebb utat keresi. Sőt vannak élethelyzetek, amikor nincs más választása az embernek. Azonban be kellett látnom, hogy sokan vannak olyanok is, akik lustaságból, lezserségből, nemtörődömségből vagy éppen azért keresik a könnyebb utat, mert félnek szembesülni önmagukkal. Önmagukkal, hogy képesek-e egyáltalán célt kitűzni, meg tudják-e egyáltalán fogalmazni, mivel szeretnének nap mint nap foglalkozni, tudnak-e hosszabb távon elköteleződni és kitartani, míg el nem érik a vágyott munkát, energiát beletenni, elbukni és újból felállni, többször neki futni annak, ami elsőre nem sikerült, időt szánni arra, hogy megértse miben kell még fejlődni. Valóban nehéz ilyen dolgokkal szembesülni. Sokkal könnyebb magunk helyett a körülményeket okolni, hisz látszólag mindent megtettünk már azzal is, hogy egy jó HR-es vagy hozzáértő embert megkérdeztünk, mit írjunk az önéletrajzunkba. Nehéz volt, de be kellett látnom, hogy az ilyen embereknek még nem fáj eléggé a mostani munkahelyük/munkakörük okozta stressz, kilátástalanság, nehézségek és ők még nem értek meg a változásra, így bármennyire is szeretnék, nem tudok segíteni nekik. A nulladik lépés ugyanis mindenkinek magából kell, hogy fakadjon. Ha Te magad nem akarod igazán jobbá tenni az életed, nem akarsz igazán jobb állást, nem akarsz igazán olyan munkát, ami energiával tölt fel és nem lehúz, akkor nem is fogsz érte igazán tenni.
Szerencsére vagy nem szerencsére, de én nem tudok azonosulni az ilyen hozzáállással és szemléletmóddal, hiszen a saját életemet sem így élem. Pont ezért volt nehéz megtanulnom az elmúlt egy évben, hogy nem lehet, és nem is tudok mindenkinek segíteni.
Az én karrierem egy tökéletes példa arra, mit lehet elérni, ha ez ember veszi a fáradtságot, és mindent megtesz azért, hogy elérje azt, amit megálmodott magának. Nálam is voltak vakvágányok, rossz döntések, de mindennek a miértjét kerestem, levontam a következtetéseket magamnak és tanultam belőle. Ha kellett kértem segítséget, de soha nem azt vártam, hogy helyettem oldják meg azt, ami az én feladatom. Persze kívülről mindez nem látszik, csak az, hogy viszonylag gyorsan találtam olyan állást, ahol jól érzem magam, és mertem váltani.
Mai napig gyakran várják tőlem, hogy egy „szimpla kérdés”-re egzakt, konkrét választ adjak pár percen belül, csak ezt vagy csak azt mondjam meg. Eleinte nagyon rosszul éltem meg, hogy tudtam, így nem lehet segíteni, de azt is tudtam, hogy az emberek viszont töredékét látják annak, hogy miből áll egy kiválasztási-, álláskeresési- vagy váltási folyamat, mi mire és milyen hatással van, milyen összefüggések vannak az egyes lépések között. Közel 15 év tapasztalatát esélyem sincs 2 percben elmagyarázni. Mára megtanultam ezt a helyzetet kezelni, és továbbra is meggyőződésem, hogy ilyenkor azzal segítek a legtöbbet, ha nem adok tanácsot, hiszen a körülmények, részletek, egyén ismerete nélkül szerintem felelőtlenség egy, az egészből kiragadott kérdésre választ adni. Mára már eljutottam oda, hogy magyarázni sem vagyok hajlandó, miért nem adok a két buszmegálló között feltett „szimpla” kérdésekre egy instant választ csuklóból. Nem, nem azért mert nem tudok válaszolni, hanem pont azért, mert azt gondolom, vagyok annyira jó a szakmámban, hogy tudjam, bizonyos esetekben többet lehet egy ilyen „gyors válasszal” ártani, mint segíteni.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkám által is folyamatosan fejlődhetek, hogy olyan dologgal foglalkozhatok nap mint nap, amit én nem munkának élek meg, ami az életem, amit szívvel-lélekkel tudok nap mint nap csinálni, amit akkor is szívesen csinálnék, ha egy fillért nem fizetnének érte. Bár ha a dolgok mögé nézünk, akkor ez nem a szerencsés csillagzatnak, vagy a 13-ai születésnapomnak köszönhető, hanem a rengeteg munkának, időnek, pénznek és energiának, amit az évek alatt magamba fektettem. A siker ugyanis sosem szerencse kérdése.
Bízom benne, hogy a jövőben még több emberhez tudom eljuttatni azt a szemléletmódomat, hogy ne a kiskapukat és a könnyebb utat keressük, hanem merjünk álmodni, célokat kitűzni, energiát és munkát belefektetni, ha tartós változást szeretnénk elérni a karrierünkben, ahol a hétfő reggelek ugyanolyan vidáman indulnak majd, mint a péntek vagy szombat délelőttök. Tiszta szívből kívánom, hogy mindenkinek olyan munkája legyen, amit akkor is szívvel-lélekkel tudna csinálni, ha egy forintot sem fizetnének érte.